Orbán Viktor történelmi bűne
Orbán Viktor 2010-ben olyan felhatalmazást kapott politikájának megvalósításához, mint korábban még senki a magyar demokrácia történetében. Az ország pedig egy olyan esélyt kapott ezzel, amire már nagy szüksége volt a rendszerváltás, és az azt követő vadkapitalizmus évtizedei után. Végre lehetősége nyílt arra, hogy a hideg polgárháborúba lassan beleőrülő országot a jövőbe vezető vágányra állítsuk. Véget értek vajon Orbán sorozatos kétharmadaival az elvesztegetett évtizedek, vagy a vele szemben támasztott reményeket visszarántotta a földre a magyar ugar?
Az eredeti kép forrása: index.hu
2010-ben egy ma már kimúló félben lévő párt egyéni jelöltje voltam az országgyűlési választáson. A tél végi zimankó közepette kellett a gyűjteni a kopogtatócédulákból 750 érvényes darabot, hogy jelöltté válhassak. Mivel voltunk rá a kerületben hárman, ezért minden segítő kéznek örültem, így került a csapatba egy fideszes srác, aki segített, amiben csak tudott, s amit még el tudott leplezni a pártja előtt. Egy késő estig tartó plakátozás után megkérdeztem, hogy kire fog szavazni, mert titkon bíztam benne, hogy nem a fideszes csókára. Kifejtette, hogy egyéniben leszavaz a saját párttársára, mert kormányváltást akar, de listán nem, mert kétharmadot viszont pont nem szeretne. Úgy vélte, hogy Orbán Viktor nem élni fog a hatalmával, hanem visszaélni.
Akkor még nem teljesen értettem, hogy miért mondja ezt. Én naívan azt gondoltam, hogy Viktor - akire még én is lelkesen szavaztam 2006-ig, amikor is nem csak Gyurcsányt, de Orbánt is végleg megutáltam - felismerve a történelmi lehetőséget végre hozzálát az ország kétosztatúságának felszámolásának, az elmismásolt rendszerváltás befejezesének, s az elkúrt demokrácia tekintélyének visszaállításának. Lassan egy évtizedes távlatból emlékezve az akkori mondatokra azt kell feltételeznem, hogy a fideszes segítőm teljes mértékben tisztában volt a párton belül hangulattal. Az elmúlt ciklusokban csak felvételen kívül és folyósi beszélgetéseken lehetett azt hallani, hogy egyik-másik fideszes honatya miként vélekedik a kapott lehetőségről: “most mi jövünk” és “most rajtunk a sor”.
Valószínűsítem, hogy a fidesz első kétharmadát megelőzően, úgy nagyjából az öszödi-beszédtől kezdődően ez a hangulat uralkodhatott el a fideszes karámon belül, ahol mind az aggastyán, mind a fiatal tenyészbikák ez bőgték bele a levegőbe. Persze, ez jelenthette volna azt is, hogy majd ők jól megmutatják, miként is kell ezt az országot jól kormányozni, lévén volt rá 8 évük, hogy felkészüljenek rá. Jelenthette volna azt, hogy higgadt, kimért, a jövőbe tekintő, s annak megalapozó, az országot egységbe kovácsoló módon vezetik majd ezt az országot. Jelenthette volna azt, hogy végre megálljt parancsolnak az önkormányzati szinten burjánzó, s az állami szinten is egyre inkább eluralkodó korrupciónak. Jelenthette volna azt, hogy véget vetnek az ingyenebédnek, az osztozkodásnak, az urambátyámnak.
De sajnos nem így lett. A “most mi jövünk” negatív előjelet kapott az évek alatt, s bekövetkezett mindaz, amitől a fideszes segítőm még a 2010-es választás előestéjén tartott, s ami nekem balga módon nem is igazán jutott akkor eszembe. A “rajtunk a sor” mondatról közel 9 év alatt megtapasztaltuk, hogy mit is jelent a NER-en belül: amíg Gyurcsányék hazudtak reggel, délben és este, addig Viktorék lopnak reggel, délben, este, s még éjszaka is. A kormányzást folyamatos siker-propagandával, félelemkeltéssel, szimpla politikai kommunikációval helyettesítik. Az árkokat nem betemetni kezdték, hanem mélyíteni, falait bebetonozni, az alját letérkövezni. A helyi szintű lopás korábbi 70-30-as rendszerét beszántották (mely szerint a hatalmon lévő tolvaj elrak 70%-ot, az ellenzéki csendestárs pedig 30%-ot), s azóta minden a narancssárga Döbrögik és csahos kutyáik jussa. Az állami szinten bimbódzó korrupciót virágba borították, s azóta nem ismernek se Istent, se embert, ki gátat szabhatna az intézményesült lenyúlásnak. Az ingyenebéd sem szűnt meg, csak a jogosultak körét alakították át: már nem milliók kapnak szociális ellátást, hanem inkább már csak azon kevesek kapnak állami hűbér-birtokot, -gyárat, -koncessziót, -monopóliumot, akik felesküdtek Orbánnak.
Sajnos Orbánnak nem volt célja mindaz, amiről feltételeztem, hogy a célja. Esze ágában nem volt kibékíteni a szekértáborokat, hogy közösen állítsuk nyugatos, tudásalapú és fejlődő irányba az országot, inkább épített egy despotikus berendezkedésű félázsiai összeszerelő-országot. Nem akart ő olyan államberendezkedést, ahol 10 millión érezzük jól magunkat, inkább létrehozott egy új, csak tőle függő arisztokráciát, akik között lehulló morzsákat sem nagyon tudnak szedegetni a kevésbé gerinctelen tömegek. Feladta azt az álmát, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke legyen, megelégedett ő a stabil 3 millióval is, ami képes őt hatalomban tartani.
A “most mi jövünk” téziséből sajnos nem következett más, mint hogy különféle érdekcsoportok ezernyi szándék mentén, bármiféle távlatos koncepció nélkül kezdték el az ország gazdasági erőforrásait felhasználni, avagy inkább felélni. Mire Orbán és a rendszere eltűnik - mert el fog tűnni, csak az ideje kérdéses - addig 10-20 év koncepciótlan és eszetlen lopása lesz már mögöttünk. A családi ezüstöt elprivatizálta politikai elit a rendszerváltás első 20 évében, így azt csak azért nem tudták Orbánék elosztogatni egymás között. De megoldották, találtak még sok parlagon heverő bizniszt a trafikoktól a kaszinókon át a médiáig, a földektől a nyugdíjvagyonon át az EU-s pénzekig. Ezeket, mintha valami nagy közös torta lenne, elkezdték szétosztogatni egymás között. Az ország vagyonának nagy részét betonozták bele faluvégi stadionokba, vidéki kastélyokba, budai villákba, balatoni kikötőkbe. Megannyi formát találtak arra, hogy az ország (és az Unió) pénzét, miként tudják úgy átkonvertálni, hogy azt visszaváltani ne, vagy csak nagyon bajosan lehessen egy esetleg rezsimváltás esetén.
Pedig az a sok ezer milliárd forint nagyon fog hiányozni akkor, amikor az ország az Orbánék ásta gödörből egyszer ki akarna mászni. A stadionokat nem tudjuk majd eladni, hogy iskolákat újítsunk fel belőlük és átálljunk a digitális oktatásra. A térkövekből nem fogunk tudni kórházakat építeni és modern eszközökkel felszerelni. A legdrágább magyar beruházás címét viselő Paks2-es atomerőművet nem tudjuk majd elcserélni szélkerekekre és napkollektorokra. A fideszes urizálás által felemésztett vagyonokból nem fogjuk tudni megállítani a kílmaváltozást, s nem tudjuk kivédeni a magyar vidékre kifejtett negatív hatásait. Egyre szaporodnak az elvesztegetett évtizedek, pedig egyre több lenne a teendő. Egyre több kihívással kellene megküzdenünk a 21. században, ám ehhez egyre kevesebb erőforrásunk marad.
Gyurgyák János konzervatív történész nyilatkozta azt a minap, hogy az orbáni politikai fordulatot nem lehetett volna végrehajtani a jobbágyi mentalitással megáldott közeg nélkül, s szerinte ezt “nem kihasználni kellett volna, hanem megváltoztatni, de ehhez nem zseniális hatalompolitikus kellett volna, hanem államférfi”. A jobbágyozás miértjébe és mikéntjébe nem belemenve, de egyet kell érteni vele. Sajnos. Mert Orbán Viktorban benne volt a potenciál, hogy olyan államférfivé váljon, amire már régóta érdemes lenne ez az ország. Olyan vezetővé, aki valóban az egész nemzetet képviseli, s az egész nemzet érdekében cselekszik, s a meg nem született generációkra gondolva alakítja ki politikáját. Helyette olyan hatalom-zsönglőrré vált, aki nem átalkodott befeküdni az oroszoknak, akinek oly’ nagy hévvel mutatott ajtót 30 éve, s nem volt rest az ország vagyonát és erőforrásait sehonnai bitang emberek kezére játszani, akik nem, hogy nem dolgoztak meg érte, de a helyzetet elnézve, nem is nagyon voltak érdemesek rá.
